Kinek égbolt…

Kinek égbolt a padló, akár az éj szurkos útján kopog,
Vagy kalandozhat kedvére üveggé fagyott jégmezőn,
Felnéz olykor a rég áhított földre.
Méregeti, kémleli, találgatja, mit jósol neki egy egy
Barázda, s alulról rálátva már csak szín a magasság,
És plafonként ráncolja homlok(zat)át a domborzat.
Emberféle istenek délibábjára tekinthet,
Azok integetnek, de mily különösen,
Mint kik lábuknál fogva lógnak.

Én is gyakran figyelem őket.
Közel érzem minden mozdulatuk,
Illatuk elbódít, hallom rólam alkotott fantáziálásuk.
Szólok is hozzájuk aranyos beszéddel, bár tudom
Csak boldogságra éledő arcvonalaim táncát,
Ajkam hangjátékát látják, s azon gyakran mulatva
Mérsékelten dicsérik a cirkuszt.
Nekem is honom a világ millió színben pompázó,
Parányi részecskék csatatere,
Pedig végzetem a légben vendégel.
 
De most hirtelen változik valami…
Szemem sűrűn pislant, dobogok,
Talpam űrport kavar…
Lábat törlök a csillagokba,
Majd mély lendülettel elrugaszkodva
Kapkodom a tarka-barka horizont felé…
Fúrnám késifjonti kobakom a porba,
Bújva, mint szeretetre éhes kisgyermek
Édesanyja ölébe.
Belém hasít az érzés, úgy vetném magam
A hívogató magasba, ugranék… fejest… fel!

Lényem, Te Vágy!
Ki meggyőződésem ostromolván gerjeszti tudatom,
Gyűlöllek! …és mégsem tudlak feledni,
Hiszen eljegyeztelek örök szerelemben.

Szép lassacskán megnyugszom és visszaülök
A szomorúvá keményedett állandóságra.
Majd eltöprengek, miért lepődik meg mindezen,
Kinek az égbolt a padló?

(2008)